1.      A szociálpedagógiai történeti áttekintése

(ókori népek törvénygyűjteményei, az alamizsnafogalom eredeti értelmezése

A szociálpedagógia kialakulása  a társadalmi átalakulás tényezőivel áll szoros kapcsolatban – az iparosodási folyamat és az ezzel kapcsolatos társadalomszerkezeti változások, a szociálpolitika és a közoktatás –nevelés fokozódó előtérbe helyezése.

Magával a szociálpedagógia szóval először 1850-ben Wegweiser – Útmutató a német tanárképzéshez – című művében találkozhatunk. De természetesen ez nem azonosítható a tudományág keletkezésével.

A szociálpedagógiai tevékenység kezdetei már az ókorba visszanyúlnak.

- Egyiptom – Halottak könyve

- A babiloniai Hamurabi törvényoszlopa

- Biblia, melyben a Tízparancsolat bizonyos pontjai egyfajta segítő ajánlásként is felfoghatóak, mint:

-         tiszteld apádat és anyádat

-         ne ölj

-         ne paráználkodj

-         ne lopj

-         ne tény hamis tanúbizonyságot embertársad ellen

-         ne kívánd embertársadtól ami az övé!

Új szövetségben Jézus legfőbb parancsa: „Szeresd felebarátodat, mint magadat!”

A korai középkorban az alamizsna fogalom értelmezése: az adja akinek van , annak akinek nincsen. Keresztényi kötelesség volt segíteni az elesetteket. A középkor emberének életét a vallás határozta meg. Úgy kell élni, hogy később üdvözülhessenek. Az istenszeretet egyik megnyilvánulása egyfajta lelki-szellemi-anyagi alamizsnát adni.

Aquinoi Szent Tamás olyan testi-lelki fogyatkozás között tesz különbséget, amelyeket különféle segítségnyújtással kell orvosolni:

-         a tudatlant oktatni

-         a kétségben lévőnek tanácsot adni

-         a gyászolót vigasztalni

-         a megbántóknak megbocsájtani

-         a nehezen elviselhetőt elviselni

-         és mindannyiunkért imádkozni.

Ezenkívül:

-         az éhezőknek enni adni

-         a szomjazóknak italt adni

-         a ruhátlanokat ruházni

-         az úton lévőknek szállást adni

-         a fogságban lévőket kiváltani

-         a betegeket látogatni

-         a holtakat eltemet

Vagyis: Tanácsolj, dorgálj, vigasztalj, megbocsáss, tűrj el és imádkozz!

A ma embere felismerheti, hogy az istenszeretetnek e sokféle megnyilvánulását a mai világunkban a szociális személyes szolgáltatások kiépített rendszerének keretében hivatásként látjuk el.

A XVII. században keletkezett részben szerzetesrendi, de többnyire szövetségi, és társulati szintű szervezetek reprezentálják a modern értelemben vett szociálpedagógiai tevékenység első szervezeti formáit.

A felserdülő nemzedék számára pedagógiai formában nyújtott szolgáltatásaikat a hit terjesztése érdekében végzik, másrészt azonban a karitatív tevékenységre is nagy hangsúlyt helyeztek.

E szervezetek tevékenységét a saját személyi szükségletekről való lemondással párosuló, önfeláldozóan nyújtott, nem anyagi jellegű alamizsnanyújtás jellemezte.

A középkor felfogása szerint a szegélyek tiszteletreméltó, a társadalomba szervesen beletartozó réteget jelentettek.

A humanizmus, a reformáció majd a meginduló iparosodás, már megváltoztatja az előző felfogást. A szegénységet az egyéni kudarc kifejeződéseként, negatívumként értékelik. A szegénység gyanússá válik. Az alamizsnanyújtás már nem magától értendő szükség. Megkülönböztetnek méltó szegényeket, akik önhibájukon kívül kerültek ebbe a helyzetbe, valamint méltánytalanokat, akik maguk tehetnek jelenlegi nyomorúságukról.

A felvilágosodás korában a gyermekek felé fordult a figyelem. A gyermeket tisztának és romlatlannak tekintik - Tabulsa Rasa-nak, üres lapnak. Felismerik, hogy a gyermek szellemi és erkölcsi fejlődéséhez jó, tiszta példa kell.

Pestalozzi „az egész otthon” mintájára hoz létre szegény-átnevelő intézetet gyermekek részére. Az ott alkalmazott felnőtteknek a modellszerűen ábrázolt felnőtt világot kellett bemutatniuk és élniük.

Pestalozzi következetesen szétválasztotta az oktatásra és nevelésre szoruló gyermekeket és a fiatalokat, a munkakerülő és bűnöző felnőttektől. Valójában ő így már egyfajta bűnmegelőzési munkát is végzett.

Szervezési elve az volt, hogy a nevelőintézeteket független társadalmi szervezetek tartsák fenn, nagyvonalú állami támogatás mellett.

Oberlin: a fiatal lányokat képezte ki gyermekek gondozására, és így neki sikerült először a családon és iskolán kívül elsőízben szervezett formában a szociálpedagógiai gondozást megvalósítania. Oberlin tanítványait igy a későbbi óvónők és gyermekgondozónők előfutárainak tekintjük, olyan ambuláns szociálpedagógiai tevékenységnek, amely a XIX-XX. század fordulóján főleg női hivatássá fejlődött ki.

Fellenberg nevéhez fűződő  ún. ipari-iskola, szegények iskolája az alsóbb néprétegekből származó, többnyire elhanyagolt árvagyerekek részére alakult. E gyermekeket itt úgy nevelték, hogy szegényként is meg tudjanak küzdeni az élet nehézségeivel. A szegényt a szegénységre nevelték.

A XIX.században az iparosodás előrehaladtával a társadalmi struktúra is átrendeződött. A szegénység nemzetközi tömegjelenséggé vált, mely főként a munkásosztály egy bizonyos rétegét, a kizsákmányolt proletáriátust súlytotta.

A szociális gondoskodás a századfordulón már 3 fő területen zajlik:

-         gyermekgondozás

-         szegénygondozás

-         fogolygondozás

Wichern, a szociálpedagógia egyik klasszikusa szerint a fiatalok számára létesített menhelyeket nem büntető intézeteknek kell elképzelni, hanem olyan intézeteknek, ahol a büntetés helyett a keresztényi felfogásnak megfelelő eszközökkel próbálnak a fiatalokra hatni. A családi elv fontosságát hangsúlyozza.

Az általa létrehozott „Rauhes Hausban” az intézményes nevelés mintegy utánozta a családi életet.

A szociálpedagógiai tevékenységet folytatók egyesületbe tömörülése a XX. századba nyúlik át. Kivételt képez a német Svájcban 1844-ben létrejött Szegényeket Nevelők Szövetsége. A kollektív szolidaritás abban jut itt kifejeződésre , hogy egy olyan szociális önsegélyező szervezetet alapítanak, mely köteles a bajbajutott tagjain segíteni.

A századforduló környékén az állami szegénygondozás mellett jelentős szerepet játszottak az egyházi karitatív szervezetek, illetve a különböző polgári kezdeményezések. A leginkább önkéntes segítők többnyire nők voltak, idővel szükségessé vált rendszeres képzésük.

A I. világháború után már férfiakat is bevontak a szociális szakmába, és biztosították képzésüket is. Az 1960-as évekre tehető a szociális szakmák képzésének teljes rendezése.

Erre az időre tehető, hogy az eddigi szakiskolák emelt szintű szakiskolákká alakultak, melyeket nem sokkal később szakfőiskolai szintre emeltek.

Az 1960-as évek fő irányelveként kezdett elterjedni a pervenció: célkitűzés lett, hogy a szociálpedagógia ne csak akkor avatkozzon be , ha vészhelyzet van, amikor már megtörtént a baj, hanem hogy munkájával pont az ilyen helyzetek kialakulását előzze meg.

Az 1970-es évek óta a szociálpedagógia területén dolgozók, a képzésben résztvevők, az ügyfelek száma hirtelen, drasztikusan megnőtt, s ez a tendencia a mai napig tovább tart. A szociálpedagógiai szolgáltatások erősen differenciálódnak, azaz nemcsak mennyiségükben, de minőségükben is változnak.

A modern szociálpedagógia ma sokkal szélesebb társadalmi rétegeket ér el, mint korábban. Jóllehet az ügyfelek egy része ma is a szokványos, hátrányos helyzetűek csoportjából kerül ki, de arányuk az összes szociálpedagógiai szolgáltatást igénybe vevők közül egyre alacsonyabb.